Széthullás után

Mielőtt felállt volna a székben és bármihez is kezdett volna, egy pillanatig maga elé meredt és igyekezett felsorolni azt a listát, amit ilyenkor tennie kell. Aztán gépiesen cselekedni kezdett. Betolta az „észlelt riasztás” nevű gombot, ami jó egy centire ált ki a kapcsolótáblából: a gomb a benyomásával termelte meg azt az elektromos áramot, aminek segítségével az információt szállította.

Rengeteg ilyen kézenfekvő újítás született az egyre szigorodó, az energiaspórolást célzó technikai megkötések miatt.

Például szinte csak kizárólag kurblis elemlámpák voltak, a nevük megmaradt, de a megszokott elem hiányzott belőlük, és alapvetően egyszerűen működtek, a tekeréssel fel kellett tölteni a készülékek mini aksiját. A szolgálati utasításban pedig ki volt adva, hogy harmincpercenként fel kellett tekerni az elemlámpákat addig, amíg a tetején lévő kis led háromszor fel nem villan, jelezve a túltöltöttséget.

Tiváé egy katonai verzió volt, apjától kapta, aki a Háborúban használta. A legfőbb jellegzetessége az volt, hogy kétrészes volt, a világítótest része egy fejlámpa volt, a jócskán nagyobb telepje a tekerőkarral pedig a taktikai övén volt. Ez a lámpa bámulatosan sokáig, akár másfél óráig is képes volt annyi töltést tárolni, hogy negyedórán keresztül világítson sokkal erősebben, mint az átlagos, közhasználatban lévő kézilámpák. Robosztus telepe volt, nevetségesen hosszú tekerőkarral, ám ez egy szabvány „kettes” telep volt, a legtöbb kiseszköz működött róla a szabványvezetéken keresztül.

De senki sem kivétel, még a Háborús hősök fiai sem: Tiva használhatta ezt a lámpát cserébe a szolgálati helységben elhelyezett szolgálati kézilámpát is félóránként fel kellett töltenie. Sajátján a félórás töltögetés viszont azt jelentette, hogy a telep levétele, a kar kihajtogatása, rögzítése, majd visszacsukása majdnem ugyanannyi ideig tartott, mint maga az úgynevezett „akkumulációs művelet”. Ez az eljárás túl a harckészültség folyamatos fenntartásán túl az éjszakai szolgálatban arra volt igazából jó, hogy az őr ébersége szavatolva legyen.

Amíg teker az őr, addig nem alszik, ez volt az alapelv. Ha a lámpát a rajtaütésszerű ellenőrzéskor nem tudja világításra bírni legalább öt percnyi időtartamig, akkor már csak abban reménykedhetett a fogházban, hogy a parancsnoknak jó kedve van ésvagy hogy a laktanya technikusa műszaki hibásnak minősíti az eszközt.

A lebukás büntetése súlyos volt, a selejt emberek bőrére rátetoválták és beleégették az alkalmatlanság jelzését, dátumát, helyét. Ennek a barbár egyszerűségű, egyezményes jelölésének köszönhetően az alkalmatlan soha többet nem lehetett katona vagy akár középvezető sem bármilyen polgári szakmában. Semelyik városállamban a kontinensen.

Tiva fölengedett tológombja az építkezés pártíz méterre lévő főtartózkodó helyiségét riasztotta. Itt pihent a őrszolgálatban lévő állomány három fője, valamint három készenlétbe berendelt őrkatona. Ezzel a nyomógombbal nemcsak a készenléti pihenőn lévő srácokat ugrasztotta fel az ágyról, hanem a többi hat őrbódét is értesítette, mindezt tökéletes csöndben.

Havonta átlagosan egy ilyen riadalmat éltek meg, a jól megkoreografált adrenalinfröccsben: a három pihenőn lévő őr ilyenkor kirongyol és egy-egy a két szélső őrbódéhoz megy, míg egy a jelző társát megy biztosítani. A készenlétisek mind a riasztásra mennek, általában ők aludni jönnek csak be, észhez kell térniük, ezért pár másodperces késéssel indulnak csak el.

Tiva hálásan pillantott az oldalán lévő, pár perce feltöltött telepre. Felállt, két izzadt tenyerét megtörölte a nadrágjában, Ordasnak odaciccegett, amelyik felállt és az ajtónyíláshoz igazodott, jól kiképzett őrkutya módján. Ezeket az állatokat minden műszak kezdetén kapták meg, mint a szolgálati fegyvereket, de Ordas és Tiva kezdtek összeszokni, általában eggyütt voltak.

Még a bódéban Tiva halkan, de határozottan csőre húzta a fegyvert, jobb mutatóujjával a sötétben kitapogatta a sátorvasat, a ballal kibiztosított.

Meglapogatta a kutyát, majd kinyitotta az ajtót, és kilépett a szabadba. Szeme könnyen megszokta a kinti sötétséget, nem volt komoly váltás a bódé után, hiszen a bódéban sem volt úri pompa: a két napelemmel feltöltött mennyezeti lámpa úgyis csak derengést biztosított, ami minden bent elvégzendő feladatra elég volt.

Csupán az zavarta, hogy retinájába alaposan beleégett a riasztólámpák előző két felvillanása, felnézett az égre, ott hunyorgott felette a teljes felhőtlen égbolt.

Eszébe jutott, hogy apja milyen ámulattal és gyermeki lelkesedéssel oktatta anyjának a különféle csillagképeket a városi lakásukból, külön kitérve a magyar, a görög és a perzsa hagyományokra, mondákra. Apja az energiaválságnak talán még örült is: láthatta a városból a szikrázó eget, amit csak falusi gyerekként látott utoljára, még mielőtt a régi fővárosba költözött volna. Tivának most csak egyetlen szó villant az eszébe, mialatt becsukta az ajtót és leguggolt a kutya mellé: „mizar”.

Pillanatra eltűnődött a jelentésén, majd nyugtázta magában, hogy egyrészt nem tudja, másrészt nem is fog várhatóan eszébe jutni, harmadrészt pedig rohadtul nem ez a legfontosabb ismeretanyag a jelen helyzetben, amivel a túlélését következő pár percre biztosíthatná.

Görnyedve lépett egyet és máris a betonkeverőnél volt. Megfogadta magának, hogy mindenképp utána fog nézni ennek a mizarnak, miután túléli ezt a hajnalt. Majd magában somolyogva hozzátette: de csak akkor.

-a kurvaélet… – mormolta maga elé Tiva. A szolgálati kutya (Ordas) neszelt egy irányba, a folyton óbégató madarak elhallgattak, az őrbódében két, egymás melletti területet jelző riasztólámpa felvillant, majd kihunyt. A legrosszabb forgatókönyv kezdett körvonalazódni előtte, mióta kiképezték erre a feladatra.

Örült, hogy koratavasszal megkapta ezt a melót itthon, a régi fővárosban. Keveseknek jut olyan munka, amihez az Irányítás jóvoltából családi fejadag jár műszakváltáskor, ebből is látszott, hogy ez egy kiemelt építkezés, a körzet majd összes létező olajjavadalmazása ide sűrűsödött. A kiemelt munka kiemelt ellátást jelentett és a kiemelt szopás veszélyét, amit persze röhögve vállalt mindenki, mert ritkán történtek fegyveres összetűzések a városban. Ennek az egyetlen prózai oka az volt, hogy bár itt-ott fellelhetőek voltak úgynevezett fegyverek, de a lőszerek konkrétan elfogytak: egy csőre rántott gépfegyver régebben nyugtalanító volt, a Széthulláskor pedig szokásos, most maga a hatalom.

Ez is komoly motíváció volt a fiataloknak, akik a városállam seregébe jelentkeztek. Persze  már az iskolapadban tudták nagyjából, hogy jó esetben is csak egyszerű melósok, őrbábúk - vagy ahogy sokan hívták őket: biorobotok - lehetnek itt, de akkor is valahogy ez volt az elvárás, mindenki legyen képben. Sokat bukott az emberiség a tudatlanságon, ezért most a legutolsó őrkatona is megkapja azokat a tudásokat, amikre soha nem lesz szüksége. Tanultak itt mindent, közgazdaságtant, matematikát, fizikát, kémiát, ökológiát mindent, amit csak el lehet képzelni, de Tiva igazában nem volt semmiben sem jó, még kézügyessége sem volt, de alapjában véve lendületes, vidám srác lett belőle és tudta magáról, hogy a jég hátán is megél, még ha arról is van szó, hogy néha le is kell ütnie a jegesmedvét.

Maradt neki tehát a saját emberi teste és emberi esze. És mihez kezdhet egy ember a saját erejével ebben a világban? Apja sokat mesélt neki a csatákról, a fegyverekről, amiket az öreg a saját bőrén tapasztalt meg a Széthulláskor. Így korgó gyomorral jelentkezett a városlaktanya omladozó homlokzatára felmázolt hirdetésére, amiben a hadsereg helyi feladatra leendő őrkatonákat keresett.

Fél évig minden egyes nap be kellett járnia a város közepén lévő körletbe, délelőtt tanulnia kellett az előadótól, délután a könyvtárban rongyos ócska, több évtizedes könyvekből meg elsajátítania a Széthullás minden egyes csatájának menetét, a periódus rendszert, vagy épp a deriválást. Az eredetileg felvett százötven emberből a legrosszabbul teljesítő biztosan elküldték a havi vizsgák alkalmával, így maradtak meg jó ötvenen-hetvenen. De a tudást és az erőfeszítést díjazták: a délelőtti menet előtt reggeli volt, kaptak ebédet és délutánonként mindenki dupla vacsorát. Amit vagy a család, barátok kaptak meg, vagy italra, fűre cserélték be.

Az egészet bonyolította, hogy a kiképző századost ugyanúgy hívták, mint őt, ő is Tivadar volt és ezzel persze a társak cukkolásának céltáblájává lett, szinte az első névsorolvasástól kezdve. Cserébe a záróvizsgája is sokkal nehezebb volt, a vizsgáztató bizottság elnöke, Templomos Tivadar (Tété) százados úr, a kiképzőtiszt alaposan megforgatta a kérdésekben, ő volt az utolsó vizsgázó, volt idejük. Minden egyes kérdéssel eggyel mélyebb ismeretanyagot kértek számon. Gyakorlatilag a végére minden negyedik-ötödik tételt el kellett mondania Tivának, izzadt volt a végére, mint a ló, de részben a szerencse miatt, részben pedig mert tényleg tudott: végtére is békén hagyták.

Sőt! A kiemelkedő vizsgaeredménye miatt egyből két csillagot kapott másodmagával, és plusz két hetes kiegészítő kiképzésre vezényelték, ahol megismerkedett a fegyverekkel.

Mint később megtudta, nem volt véletlen a névazonosság – Tété közvetlen elöljárója Tiva apja volt, az egyik szegedi csatában az életét mentette meg, az öreg pedig ezen a meglehetősen sablonos módon hálálkodott.

Mindenesetre annak ellenére, hogy tulajdonképp Tiva nem is annyira közveztett úton Tétének köszönheti életét, nevét pedig közvetlenül, ráadásul egy városállamban is éltek: nem is ismerte korábban a századost, nem is tudta, hogy miért ezt a nevet kapta furcsa módja volt ez a találkozásnak. Mindezeken túl a százados sem ölelte keblére, igaz nem is bántotta, inkább keményebb volt vele, távolságtartó ám igazságos - mint általában Tété mindenkivel a kiképzés során.

Tiva lelkesedését és büszkeségét mindenesetre kicsit lelohasztotta ez a katonatörténet, hiszen a kiemelkedő vizsgaeredményére a protekció árnya vetült. Azzal vígasztalta magát, hogy akárhogy is: katona lett, méghozzá fegyveres katona, családi fejadaggal, szerencsésnek mondhatta magát.

Persze ez a szerencse is viszonylagos, mert számítása szerint nagyjából tíz másodperce volt hátra, hogy ennek a nagyszerű szerencsének köszönhetően a hideg verejtéktől nyirkos markolatú ősöreg karabélyát a fegyvervizsga után először -és alapjában véve másodjára- elsüsse.