-a kurvaélet… – mormolta maga elé Tiva. A szolgálati kutya (Ordas) neszelt egy irányba, a folyton óbégató madarak elhallgattak, az őrbódében két, egymás melletti területet jelző riasztólámpa felvillant, majd kihunyt. A legrosszabb forgatókönyv kezdett körvonalazódni előtte, mióta kiképezték erre a feladatra.
Örült, hogy koratavasszal megkapta ezt a melót itthon, a régi fővárosban. Keveseknek jut olyan munka, amihez az Irányítás jóvoltából családi fejadag jár műszakváltáskor, ebből is látszott, hogy ez egy kiemelt építkezés, a körzet majd összes létező olajjavadalmazása ide sűrűsödött. A kiemelt munka kiemelt ellátást jelentett és a kiemelt szopás veszélyét, amit persze röhögve vállalt mindenki, mert ritkán történtek fegyveres összetűzések a városban. Ennek az egyetlen prózai oka az volt, hogy bár itt-ott fellelhetőek voltak úgynevezett fegyverek, de a lőszerek konkrétan elfogytak: egy csőre rántott gépfegyver régebben nyugtalanító volt, a Széthulláskor pedig szokásos, most maga a hatalom.
Ez is komoly motíváció volt a fiataloknak, akik a városállam seregébe jelentkeztek. Persze már az iskolapadban tudták nagyjából, hogy jó esetben is csak egyszerű melósok, őrbábúk - vagy ahogy sokan hívták őket: biorobotok - lehetnek itt, de akkor is valahogy ez volt az elvárás, mindenki legyen képben. Sokat bukott az emberiség a tudatlanságon, ezért most a legutolsó őrkatona is megkapja azokat a tudásokat, amikre soha nem lesz szüksége. Tanultak itt mindent, közgazdaságtant, matematikát, fizikát, kémiát, ökológiát mindent, amit csak el lehet képzelni, de Tiva igazában nem volt semmiben sem jó, még kézügyessége sem volt, de alapjában véve lendületes, vidám srác lett belőle és tudta magáról, hogy a jég hátán is megél, még ha arról is van szó, hogy néha le is kell ütnie a jegesmedvét.
Maradt neki tehát a saját emberi teste és emberi esze. És mihez kezdhet egy ember a saját erejével ebben a világban? Apja sokat mesélt neki a csatákról, a fegyverekről, amiket az öreg a saját bőrén tapasztalt meg a Széthulláskor. Így korgó gyomorral jelentkezett a városlaktanya omladozó homlokzatára felmázolt hirdetésére, amiben a hadsereg helyi feladatra leendő őrkatonákat keresett.
Fél évig minden egyes nap be kellett járnia a város közepén lévő körletbe, délelőtt tanulnia kellett az előadótól, délután a könyvtárban rongyos ócska, több évtizedes könyvekből meg elsajátítania a Széthullás minden egyes csatájának menetét, a periódus rendszert, vagy épp a deriválást. Az eredetileg felvett százötven emberből a legrosszabbul teljesítő biztosan elküldték a havi vizsgák alkalmával, így maradtak meg jó ötvenen-hetvenen. De a tudást és az erőfeszítést díjazták: a délelőtti menet előtt reggeli volt, kaptak ebédet és délutánonként mindenki dupla vacsorát. Amit vagy a család, barátok kaptak meg, vagy italra, fűre cserélték be.
Az egészet bonyolította, hogy a kiképző századost ugyanúgy hívták, mint őt, ő is Tivadar volt és ezzel persze a társak cukkolásának céltáblájává lett, szinte az első névsorolvasástól kezdve. Cserébe a záróvizsgája is sokkal nehezebb volt, a vizsgáztató bizottság elnöke, Templomos Tivadar (Tété) százados úr, a kiképzőtiszt alaposan megforgatta a kérdésekben, ő volt az utolsó vizsgázó, volt idejük. Minden egyes kérdéssel eggyel mélyebb ismeretanyagot kértek számon. Gyakorlatilag a végére minden negyedik-ötödik tételt el kellett mondania Tivának, izzadt volt a végére, mint a ló, de részben a szerencse miatt, részben pedig mert tényleg tudott: végtére is békén hagyták.
Sőt! A kiemelkedő vizsgaeredménye miatt egyből két csillagot kapott másodmagával, és plusz két hetes kiegészítő kiképzésre vezényelték, ahol megismerkedett a fegyverekkel.
Mint később megtudta, nem volt véletlen a névazonosság – Tété közvetlen elöljárója Tiva apja volt, az egyik szegedi csatában az életét mentette meg, az öreg pedig ezen a meglehetősen sablonos módon hálálkodott.
Mindenesetre annak ellenére, hogy tulajdonképp Tiva nem is annyira közveztett úton Tétének köszönheti életét, nevét pedig közvetlenül, ráadásul egy városállamban is éltek: nem is ismerte korábban a századost, nem is tudta, hogy miért ezt a nevet kapta furcsa módja volt ez a találkozásnak. Mindezeken túl a százados sem ölelte keblére, igaz nem is bántotta, inkább keményebb volt vele, távolságtartó ám igazságos - mint általában Tété mindenkivel a kiképzés során.
Tiva lelkesedését és büszkeségét mindenesetre kicsit lelohasztotta ez a katonatörténet, hiszen a kiemelkedő vizsgaeredményére a protekció árnya vetült. Azzal vígasztalta magát, hogy akárhogy is: katona lett, méghozzá fegyveres katona, családi fejadaggal, szerencsésnek mondhatta magát.
Persze ez a szerencse is viszonylagos, mert számítása szerint nagyjából tíz másodperce volt hátra, hogy ennek a nagyszerű szerencsének köszönhetően a hideg verejtéktől nyirkos markolatú ősöreg karabélyát a fegyvervizsga után először -és alapjában véve másodjára- elsüsse.
